"A haza végzet, nem pedig trükk és mutatványszám.  S a hazafiasság a legszemérmesebb magatartás, olyasféle kötés és parancs, melynek mutogatásával nem szabad tapsokat aratni. De hányan és milyen lehetetlen alkalmak ürügyén élnek ebből a trükkösített, fröccsös hazafiasságból - élnek és éltek, mert ez a legbiztosabb mutatványszám mindenféle pódiumon. "   Márai Sándor

2008 sötét éve volt a mi hőn szeretett Földünknek. A világválságra gondolok, amelyet a Lehman Brothers befektetési bank csődje indított el, és amit Magyarország is rendesen megszívott. A válságnak nemcsak anyagi következményei lettek, hanem emberi is. Én most ezekkel szeretnék foglalkozni. Valamint az örökül kapott beidegződéseinkkel, amelyek meghatározóak voltak abban a folyamatban, aminek /a gránitszilárdságú alaptörvény soron következő módosításának tervével / az utolsó etapjába léptünk.

 Már jóval 2008 ősze előtt megfigyelhető volt, hogy a pénz, a haszon és az anyagi megtérülés szinte kizárólagos mérce lett. Nemcsak a bankszektorban és nemcsak a mindennapi életben, hanem a kultúra területén is. A haszonelv egyoldalú érvényesülése azonban maga is egyfajta válságjelenség. A XX. század utolsó évtizedében a politikai fékjeitől megszabaduló gazdaság páratlan diadalmenetének lehettünk szemtanúi. És ez egyengette az utat a gazdasági és pénzügyi válság előtt. Aki 2008 előtt, a Lehman Brothers összeomlását megelőzően farkast kiáltott, arra persze csak legyintettek, legyen az Soros vagy Amartya Sen. 2008 után azonban - körülbelül fél évig - világszerte morális követelmény lett a féktelenné vált gazdasági mozgások megfékezése, ellenőrzés alá vonása. Egy, a válságról folytatott New York-i kerekasztal-beszélgetésen 2009. április 30-án Soros még optimizmusának adott hangot, mivel, mint mondotta, a pénzügyi rendszerrel együtt egy világnézet is összeomlott. Láthatóvá tette, hogy amit ugyanő „piaci fundamentalizmusnak" nevezett, éppolyan veszélyes, mint bármilyen más fundamentalizmus. Ma már látni: ez a világnézet egyáltalán nem omlott össze. Ellenkezőleg: mintha semmi nem történt volna - a világ jelenlegi menetét ugyanazok a folyamatok határozzák meg, amelyek a válság kirobbanását is előidézték. De, ahogy említettem most Magyarországról szeretnék beszélni. A 2008-as válságnak az emberi problémáiról, amelyek aztán továbbgyűrűztek, s mostanra konkrétan az életünket veszélyeztetik.

Ahogyan vészhelyzetben mindenki őszintébben viselkedik, és kevésbé leplezi legbelső indítékait, úgy a válság nyomán mindenről és mindenkiről lehullt a lepel. Az antiszemiták azóta már nem kódoltan, hanem nyíltan beszélnek, a fasiszta eszmék itt legális keretek között nyilvánulhatnak meg, az újnyilasok törvényesen alakítanak pártot, a jelenlegi jobboldali miniszterelnök által népszerűsített hetilapban nyíltan szólíthatják fel az olvasókat kortárs magyar írók (Konrád, Nádas, Kertész, Esterházy) könyveinek a megsemmisítésére. A közel egy évtizedig kormányzó, magát baloldalinak tételező kormánypárt pedig elveszítette erkölcsi hitelét; képviselőinek egy része látványosan és gátlástalanul fosztogatta az országot, a lakosság pedig a következmények nélküli korrupciós botrányokat úgy nézi, akár egy folytatásos szappanoperát a televízióban. Miközben a válság kibontakozott, és a magyar történelmi szélsőjobboldal újra politikai párttá formálta magát, a gazdasági válság ellenére folytatódott az a mindent elmaszatoló hazugságkultúra, amely Magyarországot 1945 után behálózta. A nyelvvel és a fogalmakkal való régi kommunista visszaélés él és virul. 1989 előtt a diktatúrát demokráciának nevezték, az emberi jogok korlátozását szabadságnak. 1990 után, hasonló logikával, a zsidózó állítja magáról, hogy nem antiszemita, a cigánygyűlölő, hogy nem rasszista, és miközben a szavazók jelentős százalékát maga mögött tudó párt, a Jobbik tiltakozik az ellen, hogy nyilasnak tekintsék, valójában az egykori román vasgárdistákkal rokonítható újnyilas mozgalomról van szó. A legtöbb önkéntese ennek a pártnak van. Az uralmon lévő jobboldali párt pedig „forradalomról" beszél - aminek a jelen körülmények között körülbelül fogalmilag annyi értelme van, mint annak idején a „demokratikus centralizmusnak" vagy a „proletariátus diktatúrájának". Magyarország 1989 előtt kivételes országnak tűnt fel Európában. A volt szocialista országok átlagpolgárai számára irigylésre méltó hely: kelet felől nézve mi voltunk a legvidámabb barakk a lágerben. És Nyugat-Európa számos, az egykori chamberlaini megbékélést újra kereső politikusa sem talált sok kivetnivalót a kommunizmusnak a magyar változatában, melyet - lenézően és vállveregetően - gulyáskommunizmusnak neveztek. A vidám barakk, ahol gulyást zabálnak. Nyugat-Európa politikai vezetői, valamint az ottani baloldali értelmiségiek éppen Magyarországra hivatkozva nyugtatták a lelkiismeretüket: a kommunizmus okozta rossz álmaikat a mi példánkkal igyekeztek elhessegetni. A politikusok részéről ez a hatalomhoz szükséges cinizmussal fonódott egybe: a magyar példára volt szükségük, hogy saját hazáikban megvívhassák a szellemi és társadalmi harcukat az ottani jobboldallal. Valószínűleg a saját baloldali megváltástudatukat veszélyeztette volna, ha a létező szocializmus gyógyíthatatlan és megreformálhatatlan ősbűneivel szembesülnek. Mindennek eredményeként Magyarország a hatvanas évek közepétől 1989-ig, közel negyed évszázadon keresztül a nyugatiaknak ezzel a hol naiv, hol cinikus elismerésével, illetve a többi szocialista ország lakosainak az irigységével vigasztalta és áltatta magát mindazért, amit valójában fájóan nélkülözött: az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok, a demokrácia és a liberális közélet hiányát. 1989 előtt az ország, amely kívülről olyan vonzónak, kellemesnek, egyes önámítások szerint olyan „monarchiásan" léhának és kacsingatóan cinikusnak látszott, valójában szovjet megszállás alatt álló, velejéig antidemokratikus berendezkedésű hely volt, ahol a hárítás, a cinizmus, az elhallgatás és a viszonylagos nyugalom érdekében folytatott tartós önbecsapás a zsigerekbe fészkelte be magát. Hol van ma ez az egykor irigylésre méltó ország Európa politikai, gazdasági és kulturális térképén? Magyarország az Európai Unió sereghajtója lett, a külföld szemében minden tekintetben negatív példa. Nemcsak a rossz gazdasági mutatói és eredményei miatt, hanem az egyre erősödő szélsőjobboldali közhangulat miatt is, ami Európában páratlan megnyilvánulások sorozatához vezetett.. Mi történt? Hogyan jutottunk ide? A közvetlen előzmények az 1989 előtti időkben kereshetők - abban a korban, amelyért keleten és nyugaton egyaránt úgy dicsértek bennünket. 1989 előtt a magyar lakosság legnagyobb része olyan paktumot kötött a hatalommal, amelynek értelmében az emberek apró szabadságokat, személyes előnyöket kaptak ajándékba, cserébe pedig önámítással, hazugsággal, elfojtással kellett fizetni. Az úgynevezett apró szabadságok, amelyekért a többi szocialista ország alattvalói úgy irigyeltek minket, nem alapvető jogok voltak, hanem hűbéri ajándékok, zsarolásra alkalmas juttatások, amelyeket az kaphatott meg, aki megígérte, hogy a rendszer alappillérét, az egypártrendszert, s annak további pilléreit, az 1956-os forradalom leverését és a szovjet csatlósállami helyzetet nem kérdőjelezi meg. Ehhez járult annak elhallgatása is, hogy a magyar zsidóságot elsősorban nem a német fasiszták, hanem a magyar nem zsidók küldték halálba. Mint mára kiderült, az elfojtás és a hallgatás nem úgy működik, hogy a nyilvánosság előtt hazudok, odahaza pedig igazat mondok. Nem, aki odakint hazudik, az többnyire egy idő után bent, a négy fal között is hazudni fog. És nemcsak a négy fal között, hanem amikor egyedül van, akkor is. Önmagának is. Hinni fogja, amit el akar hinni, és tagadni fogja, ami mellett úgy véli, nem érdemes kiállnia. Az 56-os forradalmat a lakosság jelentős része őszintén ellenforradalomnak tartotta, a kádári szocializmust meggyőződéssel nevezte optimális megoldásnak. 1956 és 1989 között Magyarországon az emberek olyan szinten tanultak meg önmaguknak hazudni, ami Európában alighanem páratlan. 1989 után, de különösen az elmúlt néhány évben, a gazdasági világválság megtisztító hatására ez bosszulta meg magát. Ugyanattól ment tönkre a mai magyar gazdasági és közélet, amitől 1989 előtt a világ szemében olyan vonzónak látszott: az elfojtások, az önámítások, a múlttal, de különösen a jelennel való szembenézés elmulasztása miatt. Az apró alkuk miatt, amelyek a pillanatnyi, elsősorban politikai előnyöket mindig előbbre helyezik a hosszú távú össznemzeti érdekeknél. Ahogyan Majtényi László fogalmazott: a Kádár-korszak „ágyazott meg a Harmadik Köztársaság hazudozásának, trükközésének, általános korruptságának, annak a társasjátéknak, melybe még az is beleértendő, hogy a bűnüldöző szervek, ha úgy gondolják, bizonyos fajta cselekményeket üldöznek, másokat pedig nem". (Jobb intézmények, mint emberek uralma alatt élni, ÉS, 2009/51-52., dec. 18.) Az 1989 előtti pártállami Magyarország gazdaságilag instabil ország volt, s a történelem fintora, hogy elsősorban a nyugati demokráciák kölcsönei segítették, hogy ne menjen tönkre. Nyugat-Európának 1989 előtt egyértelműen az volt az érdeke, hogy a vasfüggöny fennmaradjon. Magyarország volt a konc, amit a szovjetek odadobtak - s a Nyugat ezt elfogadta, sőt, dédelgette, támogatta, ideológiailag éppúgy, mint anyagilag. Ha akkor odaállítottak volna minket a tükör elé, mondván: nézzétek, micsoda hazugságban éltek, nézzétek, mennyire távol tartanak benneteket az európai értékektől! Akkor talán 1989 után a demokratikus alapértékek is mélyebb gyökereket eresztettek volna a mindennapi élet mindmegannyi területén. Nagy segítség lett volna ez, amit azonban csak elvétve kaptunk meg. Persze nem vagyok naiv, nem hiszek a felemelt mutatóujjakban, az ideológiai kioktatásban. De azért haszontalannak sem tartom. 1989 persze egyáltalán nem volt észrevétlen cezúra a magyar történelemben, mint ahogyan azt a mai jobboldal el akarja hitetni. Ellenkezőleg. Olyan új alkotmány született, amely garantálta mindazokat az alapjogokat, amelyek egy liberális demokrácia működéséhez elengedhetetlenek. Ez az alkotmány biztosította azt is, hogy az önkényességet az intézményesség váltsa fel. Mit jelent ez? Azt, hogy ami addig különalkuk eredménye lehetett csak, ami személyes juttatásnak vagy zsarolásnak a tárgya volt, vagyis mindaz, ami a feudális önkény szerint működött, 1989 után jogilag és intézmények által védve lett biztosítva. Ahhoz, hogy útlevelet kaphasson valaki, nem kell többé lojalitásáról biztosítania a hatóságot. Hogy valaki kiadhasson egy könyvet, nem kell tekintettel lennie a cenzorok érzékenységére. Nem folytatom: az intézményesség és a jogszerűség 1989-ben olyan újdonság volt, amit a magyarok ezeréves történelmük során korábban nem tapasztaltak meg. Pontosabban volt rá alkalom kétszer is - 1848-ban, illetve 1918 vége és 1919 tavasza között -, de az európai konstelláció egyik esetben sem biztosította az érvényesülését. 1849-ben az osztrákok és az oroszok akadályozták meg, hogy Magyarország európai állam legyen, 1919-ben pedig a trianoni döntés következtében egyharmadára redukált ország a saját belső válságának áldozata lett - és az akkori európai győztes államok ezt a veszteseknek kijáró közönnyel figyelték. Ami tehát 1989-ben történt, az számunkra példa nélküli: a külföld, vagyis az Európai Unió nem eltiporni akarta az alkotmányunkat és demokratikus intézményrendszerünket, hanem ellenkezőleg: mindent megtett ennek segítéséért. Az igazi nagy válság, amelyet egy magyar ember érezhet - én legalábbis ezt érzem a legfőbb válságnak, ami személyesen érint és a sorsomat döntően befolyásolja -, az, hogy ez az intézményrendszer mára  működésképtelenné vált. 1849 vagy később 1948 (a „fordulat éve") Magyarországon nem okozott válságot. Traumát igen. Nemzeti gyászt igen. Tömeges kivándorlást és emigrációt igen. De az akkori helyzetek morálisan tiszták voltak: az osztrák, az orosz, illetve szovjet túlerő és erőszak az országot kívülről érte, az elnyomás külső volt, s ez, ha úgy tetszik, erkölcsileg egységessé tette a nemzetet. Az 1989 óta eltelt huszonhét év ennek pontosan a fordítottja. Nincsen külső erőszak, nincsen idegen elnyomás - nincsenek többé tatárok, törökök, osztrákok és oroszok, vagyis azok, akikkel a magyar bölcsődalokban a mai napig ijesztgetik a gyerekeket. Az intézményrendszer jogszerű működése mégis megroppant, aminek legfeltűnőbb jele a korrupció, amelyben ma Magyarország az Európai Unió élenjárója. A 2008-ban kirobbant nemzetközi gazdasági válság nem előidézte ezt a korrupciót, hanem csak tovább gerjesztette. A magyarországi korrupció a sajátosan magyar valóságnak a megnyilvánulása.

  Mi a korrupció? Az intézményi utaknak és a jogszerűségnek a megkerülése, amikor is a személyes viszony és a személyes közbeavatkozás felülírja a törvényes utat. Nálunk, Magyarországon ez rendkívüli mértékben működik - ami nem kevesebbet jelent, mint hogy ezúttal nem az oroszok vagy az osztrákok törtek a magyar alkotmányra és a független intézményrendszerre, hanem mi magunk támadtunk rá. „Önmagunk ördögei vagyunk, önmagunkat űzzük ki a Paradicsomból", írta Goethe egy levelében. Mi magyarok is elmondhatjuk ezt: mi magunk vagyunk a saját ördögeink. Ahogy 1944-ben is, amikor Eichmannt és néhány tucatnyi SS-tisztből álló csoportját a zsidók deportálásában a magyar lakosság jelentős része és a magyar közhivatalnokság túlnyomó többsége nem csak támogatta, hanem tevőleges részvételük nélkül a több mint félmillió magyar állampolgár halálba küldése nem is lett volna lehetséges. Két észrevétel is következik ebből. Az egyik az, hogy senki nem szeret az ördög szerepében tetszelegni. Magyarországon mindenki a másikra mutogat, a másikat akarja felelősségre vonni, a másiktól félti a saját demokráciáját. De mivel nincsen kétféle demokrácia és kétféle jog, ez csakis egyet jelent: erőskezű hatalmat, az alkotmány megváltoztatását, az egypártrendszer újrateremtését. A szíve mélyén ma minden magyar párt erre vágyik. Vagyis arra, ami a magyar félfeudalisztikus hagyományt közel két évszázada meghatározta. És miért? Azért, mert az intézményeket valaki - vagy valakik - tönkretették. Azok, akik, úgymond, az ellenségeink és nem szeretnek bennünket. És kik ők? Azok, akik láthatatlanul meghúzódnak közöttünk, hiszen már nincsen külső ellenség, nem állnak osztrák és orosz seregek a határon. És kik ezek a belső ellenségek, ezek az ördögök? (Merthogy mi nem vagyunk azok.) Ők azok, akik hozzánk képest mások. Ők az idegenek, a cigányok, a zsidók, a liberálisok, a másként gondolkodók. Folytatható a sor. Ők töltik be ma Magyarországon az ádáz osztrákoknak és a rettenetes oroszoknak a korábbi szerepét. Magyarországon ma mindenki mindenütt ördögöket keres. És aki keres, az talál is. Magyarország az ördögűzés országa lett. És a másik észrevétel? A korrupció, az intézmények meggyengülése, az önkényesség terjedése az elmúlt huszonhét év vadkapitalizmusának az eredménye. Ám az ehhez szükséges feudalisztikus módszereket és beidegződéseket örököltük - méghozzá a Kádár-rendszertől, amelyikben, mint említettem, az önkény állt a jog helyén, a különalku írta felül a nem létező törvényességet. A mai magyar közállapotok sok mindenben emlékeztetnek a Kádár-korszakra. De különösen a morális színvonal tekintetében. Van ugyan valamiféle alkotmányunk, van jogrendszerünk, de nincs olyan közmorál, amely ennek érvényt tudna szerezni. Az általánossá vált, fékezhetetlen korrupció és az ezzel társuló morális szétesettség a legláthatóbb jele annak a mély szakadéknak, amely a politikai, gazdasági, kulturális és mindennapi gyakorlat között támadt. És ez jellemezte a Kádár-korszakot is - azt a korszakot, amelyet a Nyugat annak idején olyannyira támogatott. Kádárék ebben a vonatkozásban győztek: a demokrácia mai magyar változata a Kádár-korszak halhatatlanságát hirdeti. Magyarországon a közvélemény-kutatások szerint Kádár a XX. század legnépszerűbb magyar politikusa. Ki ne látná, hogy Orbán Viktor szóbeli megnyilatkozásai, adomázásai, szólásmondásai  kísértetiesen emlékeztetnek Kádár viselkedésére, ahogyan a testbeszéde, a paternalista viselkedésmódja, az „emberek" felé való odafordulása is. Nem csak a mai „szocialisták" bújtak elő Kádár köpönyegéből. És itt nem csak beidegződésekről, örökölt ösztönökről, eltanult viselkedésmódokról van szó. A múlt „győzelme" ennél sokkal kézzelfoghatóbb. Például a volt szocialista országok közül egyedül Magyarország az, ahol az egykori titkosszolgálatok tevékenységét ma is homály fedi. Ennek feltárását Magyarországon mind a jobboldali populista pártok, mind pedig a szocialisták megakadályozzák. Az egykori titkosszolgálat jogellenes volt. Egy jogokra épülő liberális demokráciában azonban ezt a jogellenes szervezetet a mai napig védik, az akkori működtetői jelenleg is nagyobb védelmet élveznek, mint az áldozatai. Olyan ez, mintha a keletnémet Stasi tisztjei és besúgói ma is névtelenek lennének, s nemcsak egykori tevékenységüket fedné homály, de ma is változatlanul dolgoznának, végeznék hajdani feladatukat. A Német Szövetségi Köztársaság jogrendszerével ez éppoly összeegyeztethetetlen, mint a tűz a vízzel. Rájöttek erre a lengyelek, a csehek, a szlovákok vagy a románok is. Magyarországon azonban változatlan a helyzet. Amiből csakis arra lehet logikusan következtetni, hogy az egykori jogellenes tevékenység ma is átszövi a jogszerűnek mondott állapotokat. Ezt a helyzetet érzem igazán válságosnak. Azt mondtam, hogy a kommunizmus kádári szelleme hatja át a mai magyar közéletet. Ez a szellem azonban nem a semmiből jött, és a sikeres működése nem írható kizárólag a megszálló szovjetek számlájára. A szocializmus magyar változata részben a magyar történelem szerves fejleménye. Magyarország a polgári fejlődés elmaradottsága, sőt elmaradása miatt évszázadok óta Európa peremére szorult és ma is ott rekedt meg. Ennek az elmaradottságnak az egyik legszembetűnőbb jele a konfliktusok mindenkori elodázása, és ezzel együtt a párbeszédre, az álláspontok megvitatására, egyeztetésére való hajlandóság hiánya. Magyarországon először a XIX. század első negyedében, az úgynevezett reformkorban történtek komoly lépések abba az irányba, ami egyfajta polgárosult Magyarországot eredményezett volna. Ilyen célkitűzés volt a közigazgatási reform, az egyesülési jog, a munkások és a parasztok gazdasági célú szövetkezése, az általános és titkos választójog, az állam túlnyomó hatalmának a leépítése. Mindez annak idején megbukott, méghozzá a magyar nemesség ellenállásán, amely a kiváltságait nemcsak féltette, hanem II. József uralkodását követően meg is védte - a magyar történelmi fejlődés rovására. Magyarországon soha nem vitték végbe a polgári reformokat, aminek eredményeként az állam hatalma túlsúlyos lett, és az egyedi kezdeményezés, ami minden demokrácia alapja, mindig súlytalan maradt. A mai napig mindenki mindig a kiváltságait félti. Magyarán: mindenki arisztokratának képzeli magát. A közállapotok feudalizálódása különösen felgyorsult az I. világháborút követően, amikor a trianoni békeszerződés értelmében Magyarország területe egyharmadára csökkent, hirtelen megnőtt a nagybirtokosok száma, a felnőtt lakosságnak alig több mint egynegyede volt csak jogosult a választásra. A két világháború közötti korszakot Bibó István „zsákutcás magyar történelem”-ként emlegeti, Márai Sándor pedig így írt róla: „A Horthy-rezsim felelőssége példa nélkül való a magyar történelemben; a tatárjárás és Mohács árnyéka csak annak a borzalmas valóságnak, melyet ez a nemzedék fölidézett, és amely kérlelhetetlenül bekövetkezett". A Horthy-korszak, amelynek ma a magyar jobboldalon hatalmas érzelmi és politikai reneszánsza van, önmagát keresztény-nemzeti kurzusnak tartotta. Érdemes felidézni, hogy ugyancsak Márai hogyan vélekedett e jelzőkről: kereszténységüket éppúgy elutasította, mint nemzeti jellegüket. Mit jelent a kurzus „keresztényi" mivolta? „Kereszténység, mondták - és szakszerű képzettség nélkül igényelt iparigazolványt értettek alatta. Kereszténység, mondták, és zsidó bútorok rablását értették alatta. Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen, és a markukat tartották". És mit jelent a „nemzeti" volta? „Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi volt." És - hadd tegyem hozzá - a „keresztény" jelző hangsúlyozottan nem zsidót jelentett. Ahogyan ma is, amikor a szót politikai célzattal megint úton-útfélen használják, az antiszemitizmus pocsékul kódolt kifejezéseként. Ez a ma olyannyira visszaáhított keresztény kurzus hozta létre egykor Magyarországon az akkori Európában páratlan zsidótörvényeket, megelőzve időben a németeket is, és ugyanez a keresztény kurzus tette rá a kezét annak a félmillió zsidónak a vagyonára, akiket - magyar közreműködéssel - átadtak a hitleri Németországnak megsemmisítés céljából. 1945 után a szocializmus, miközben a zsidókat nem nevezte nevükön, ezt a rettenetes történetet elhallgatta, s ahelyett, hogy segített volna feldolgozni a történteket, és sor került volna az önszembesítésre, mindent betakart, elhallgatott, elhazudott. A Horthy-rendszerre jellemző antidemokratikus mentalitás, a jogrendszernek és az intézményeknek a cinikus kijátszása, a feudális kiszolgáltatottság, az egyéni iniciatívák háttérbe szorítása, mindenfajta demokratikus játékszabály felrúgása - nos, Kádár és társai pontosan ezeket a zsinórokat vették át és mozgatták nagyon jól. A felelőtlenség és az amnézia kultúrája mindennél erősebbnek bizonyul. Igen, így, jelen időben. Mert ez az évszázados mentalitás, úgy tűnik, sértetlenül vészelte át 1989-et is, és - megtoldva a rasszizmusnak hol nyíltan, hol kódoltan politikai erővé való formálódásával - változatlanul legyint mindarra, ami egy liberális demokrácia előfeltétele: az alkotmányra, a jogra és a jog szerint szerveződő intézményrendszerre. Magyarország számára négy évtizeden keresztül a nyugati demokrácia és liberalizmus jelentette a reményt; az elutasított kommunista utópiával szemben ez volt a másik utópia, amelyben hinni lehetett. Amikor azonban Magyarország beléphetett a demokrácia és liberalizmus szabad világába, ott már gyökeresen új szelek fújtak: a neoliberalizmus ideológiája vált egyre meghatározóbbá, amely a tőkét szabadjára engedte, minden mérték fogságából kiszabadította, s a demokratikus politikai intézmények felügyelete alól is igyekezett kivonni. A Magyarországra rászakadt szabadság bizonyos értelemben nem a demokrácia és liberalizmus által felügyelt szabad piacnak, hanem a korlátok közül kiszabadult tőkének a szabadsága volt. Szociáldemokráciára vágytunk, s helyette a vadnyugaton találtuk magunkat. Kelet- és Közép-Európában sokan emiatt csalódtak a Nyugatban; úgy érezték, cseberből vederbe kerültek. Ez a magyarázata annak a Magyarországon általános jelenségnek, hogy az antikommunizmus nem jelenti azt, hogy az illető demokráciára vágynék. A legtöbben úgy antikommunisták, hogy közben változatlanul a totalitárius megoldások hívei. A gazdasági válság Magyarországon kettős értelemben leplezte le az ország valóságos helyzetét. Egyfelől tisztábban láthatóak a neoliberalizmus szabályai - pontosabban szabálytalanságai -, amelyeket sokan a demokrácia szabályaival tévesztettek össze. Másfelől tisztábban láthatóak a demokrácia szabályai is, amelyek Magyarországon évszázadok óta nem tudják átszőni a társadalom működését. A gazdasági válság ennyiben tisztító hatású is volt: egy morálisan és politikailag egyértelműbb helyzetet teremtett. A piaci fundamentalizmusnak a tarthatatlansága nyitotta rá sokunk szemét arra, hogy milyen sok „fundamentalista" rögzültségtől kell még megszabadulnunk. Nemcsak a gazdaságban, hanem a közéletben, az erkölcs és a kultúra területén, a politikai gondolkodásban, a másságnak a megítélésében. Régóta gyakoroljuk ezt a fundamentalizmust. Nincsenek illúzióim, hogy egyhamar meg tudnánk szabadulni tőlük. Végül is két évszázada zajlik ennek az elodázása. A pénzügyi válság lassan-lassan véget ért. De a többi területen, legalábbis Magyarországon, az általánosabb, kulturális-mentális válság még évtizedekig folytatódni fog.

Vagy legalábbis addig, amíg rá nem jövünk, hogy akik most minket képviselnek, valójában mit is tesznek, illetve, hogy nem szabad megengedni egyiküknek sem, hogy a következő politikus generációnak ilyen példát mutassanak.